Hogy kerül csizma az asztalra? – Így!
Vajon hogy kerül a csizma az asztalra, mit keres a csizma az asztalon? Honnan származik ez a mondásunk?
Szokásunk szerint alaposan körbejártuk ezt a témát is is mielőtt lejegyeztük volna olvasóink számára.
Ebből az írásból most megismerheted a szólás-mondás történetét.
A régi korok hajósai a megbecsülés jeleként tehették a csizmát, lábukat az asztalra. – Bounty, wikipedia kép
Amikor valami nem oda való dolgot látunk, hallunk vagy egyéb módon tapasztalunk, akkor szoktuk feltenni a kérdést: – Hogy kerül a csizma az asztalra? vagy -Mit keres a csizma az asztalon?
A csizma megnevezésből akár arche magyar mondásnak is gondolhatnánk.
Pedig nem az.
Határainkon kívül kell keresni a megoldást.
Az angolszász kultúrát kedvelő vagy azt követő országokban, így persze elsősorban Angliában és Amerikában ma is gyakran megfigyelhető az a szokás, hogy a férfiak, ha összeülnek, óne zsanér, lábukat felrakják az asztalra.
( Néha egyébként – hurrá emancipáció – a rangos nők is.)
Ehhez még csak arra sincs szükség, hogy szeparált kis klubjukban legyenek. Akár a hivatali, munkahelyi környezetben is gyakran megtapasztalható ez a dolog.
Aki a munkája során dolgozott angolszász ihletésű munkatársakkal az jól tudja ezt. Aki nem dolgozott az pedig csak másolja be a gugliba, hogy „president obama put feet on the table”. Ezután válassza a képeket és meg fogja látni, hogy még az amerikai elnök sem kivétel ez alól.
Ez a nálunk modortalanságnak minősülő tett nem valami különcködő, feltűnési viszketegség eredménye.
Sokkal inkább egy különös, sok évszázados tradícióba gyökerező szokás.
Ennek a mai világunkban is masszívan élő, szerzett jogot szimbolizáló aktusnak az eredete és kialakulása a kalandos középkor tengerészvilágába vezet el bennünket.
Azokban az időkben ugyanis a láb – csizma – asztalra tétele egy kitüntetést jelentő engedmény volt.
A legbátrabbak, legkitartóbbak és legkiválóbbak kiváltsága.
Megértéséhez fontos tudni, hogy eredetileg csak annak a tengerésznek volt szabad a lábát az asztalra tennie, aki a Jóreménység-fokát vagy a Horn-fokot sikeresen keresztülvitorlázta. Azokban az időkben ez volt a két legrettegettebb név amit hajós fül csak hallhatott.
A hajós szokásjog ráadásul úgy rendelkezett, hogy aki csak ezek egyikét hajózta keresztül, az csak az egyik lábát, aki pedig mindkettőt mindkettőt, az mindkét lábát felrakhatta az asztalra a nagyra becsült és mindenki által elismert hajósteljesítmény jutalmául.
És hogy miért volt ez akkora engedmény?
Anno, a vitorlás hajók idejében a legénység étkezői – már ha egyáltalán volt ilyen funkcionális rész a hajón – nagyon szűk helyen voltak.
A berendezés is főleg ládákból, lócákból és asztalból állt. Az asztalok alatt pedig a sok nélkülözhetetlen kacat volt elraktározva, úgyhogy valójában szó sem lehetett az evés közben kényelmes ülésről.
Így alakult ki az a szokás, hogy a tapasztaltabb, tekintélyesebb tengerész az asztal alá nem férő lábát az asztal lapjára rakhatta föl.
Így legalább némileg nagyobb kedvvel fogyaszthatta a Moby Dick-ből vagy a Lázadás a Bounty-ból is jól ismert, néha már intenzíven mocorgó „ízletes” tengeri menüt.
A csizma tehát csak az adott tett elismeréseként kerülhetett az asztalra.
Innen került át a szólás a magyar nyelvbe úgy, hogy rögtön értelmezi is.
Mivel igen régóta nem akadt közel s távol olyan magyar legény, aki körülvitorlázta volna a Jóreménység-fokát és a Horn-fokot – logikusan következett – senkinek sincs jogalapja csizmás lábait az asztal tetején pihentetni.
Tehát a csizmáknak minálunk semmi keresnivalójuk az asztalon!
Ezért aztán minden olyan esetben, amikor valami oda nem illő dologgal találkozunk, jogosan vetődik fel a historikus kérdés:
Hogy kerül a csizma az asztalra?
(Ez a mű a CC-BY 4.O nemzetközi licencnek megfelelően, permalinkes – kattintható és adott cikkre mutató – forrásmegjelöléssel továbbközlésre felhasználható.)
