Veronai tragédia – egy telefonhívás súlya

Őszinte részvétünket fejezzük ki a veronai buszbalesetben elhunyt áldozatok hozzátartozóinak.

A veronai buszbaleset nyomán a döbbenet és gyász néma súlyként telepszik ránk. A halál mindig értelmetlen, de ha gyerekeket érint, az felkavarja azokat is, akik nem ismerték közvetlenül az áldozatokat.
Szülők legborzasztóbb rémálmai válnak valóssággá.

Ilyenkor könnyes szemmel zsigeri reakcióként hasít belénk a gondolat -„Úr isten, ez akár az én gyerekemmel is történhetett volna, hiszen számtalanszor volt már buszos kiránduláson.”
Igen, mi szülök ilyenek vagyunk. Természetünknél fogva állandóan aggódunk. Okkal vagy ok nélkül, túlzóan vagy mérsékelten, kimondva vagy kimondatlanul, hangosan vagy halkan, esdekelve vagy követelve.

Amikor elmegy a gyerek bulizni vagy kirándulni, a lelkére kötjük, hogy telefonáljon vagy küldjön egy SMS-t, hogy gond nélkül megérkezett.
Azután mi szülök a telefont fixírozzuk és tűkön ülve várjuk, hogy végre megszólaljon.
Minél több idő telik el, annál idegesebben.
A percek ilyenkor örökkévalóságnak tűnnek a rémálmok birodalmában. A gyerekeink ezt ritkán értik.
Azután egyszer csak megszólal végre a telefon – „Sziasztok, rendben megérkeztem”.

Néha nem szólal meg…

Gyerekek, értitek már?
A telefonnak súlya van, hatalmas súlya.

(Ez a mű a CC-BY 4.0 nemzetközi licencnek megfelelően, permalinkes – adott cikkre mutató – forrásmegjelöléssel továbbközlésre felhasználható.)