Csodasuli Hejőkeresztúron – Stanford adaptáció a kitöréshez

A fővárosi iskolák átlagánál is jobbak matekból egy Borsod megyei általános iskola tanulói, pedig közel 70 %-uk hátrányos helyzetű. Az idei hivatalos tanévnyitó helyszíne volt a hejőkeresztúri általános iskola, amely a többi kompetenciából is eléri az országos átlagot. A gyerekek mind továbbtanulnak, főleg szakközépiskolában, ahol érettségit is szereznek, pedig jóval nehezebb körülmények között nőnek fel, mint az átlagos családokban. Mindezt két nő tette lehetővé, a Stanfordon a módszert kidolgozó, erdélyi származású Rachel Lotan professzor, és a hejőkeresztúri iskola igazgatója, Kovácsné dr. Nagy Emese, aki 14 évvel ezelőtt elindította itthon a sikertörténetet.

Az idei hivatalos tanévnyitónak a hejőkeresztúri IV. Béla Általános Iskola adott helyet, ami jó alkalom felhívni a figyelmet arra, hogy pontosan mit is tud ez az intézmény.

A történet Kaliforniában kezdődött, ahol a Stanford Egyetemen Elizabeth Cohen és Rachel Lotan közel harminc éves kutatómunkával kifejlesztette a Complex Instruction Programot (Komplex Instrukciós Program, KIP). Rachel Lotan Erdélyben született, gyermekkorában vándorolt külföldre családja, a mai napig beszél magyarul és románul is, négy másik nyelv mellett. Középiskolai nyelvtanárként elnyert egy ösztöndíjat a Stanfordra. Itt jött rá, hogy az amerikai iskolákban a bevándorló, főleg spanyol nyelvű gyerekek dolga mennyivel nehezebb a tanulás során, hiszen alig tudnak angolul. Ez különösen nehezítette az amúgy sem egyszerű közös tanulásukat az angol anyanyelvű gyerekekkel. Így kezdődött a módszer kidolgozása, hogy egyáltalán csak a nyelvi nehézségeket sikerüljön csökkenteni, amely ma már USA-szerte elismert programmá vált.

„Amerikában, ha valakinek spanyol akcentusa van és sötét a bőre színe, más megítélés alá esik, mint például az, akinek francia az akcentusa és a bőre színe olyan, mint a többi társáé, ez a világon mindenhol így van. Egy osztályban az is meghatározza valakinek a státuszát, hogy milyenek a jegyei, ez a módszer arra épül, hogy mindenféle státuszbéli különbséget felszámoljunk. Azt akartuk elérni, hogy az osztályok igazságos osztályok legyenek, hiszen minden gyereknek joga van tanulni. Nem számít, hogy egy gyereknek milyen a bőre színe, nem számít a háttere, nem számít, hogyan tud beszélni.

Az osztály munkájában mindenki egyformán vegyen részt, hiszen a tanulás interakciók során valósul meg. Interakció van tanár és gyerek között, interakció jön létre gyerek és gyerek között is, sőt interakciónak nevezhetjük azt, ami a gyerek és a könyv között létrejön. Ez az interakció a tanulás központja. Akinek jobb státusza van, jobb háttérrel rendelkezik, az többet beszél, jobban részt vesz az osztály munkájában, így jobban tanul, ha el tudjuk törölni ezeket a státuszbéli különbségeket, mindenki egyformán aktív a közös interakcióban, így javulnak a tanulási eredmények is. Mindenkiben ott van a lehetőség, meg kell keresni, hogy ki miben ügyes, ki mit tud. Egyforma esélyt kell teremteni minden gyerek számára!” – mondta Rachel Lotan 2011-ben, amikor Magyarországon járt, és igazolta, hogy itt is eredményes a módszerük. Amit ott középiskolában dolgoztak ki, azt részben átdolgozták Hejőkeresztúron általános iskolára és a gyerekek együtt tanulásának a beszéden kívül más vonatkozásaira is, így az itthon hejőkeresztúri modellként is ismert.

Hogy ez kinek köszönhető?

Az iskola igazgatójának, Kovácsné dr. Nagy Emesének. Ő agrármérnökként dolgozott, de két lánya születése után mérnöktanárként úgy döntött, pályát módosít, és tanár lesz. Nyékládházán dolgozott, onnan hívták át Hejőkeresztúrra tanítani, amely jóval kisebb település intézménye volt. Neki mégis megtetszett, és elvállalta. A gyerekek pedig rosszak voltak, ami egyre jobban megnehezítette a tanulást. Látta, hogy ez hosszútávon nem tartható, ezért a megoldáson kezdett gondolkodni. Amely végül egy amerikai követség által szervezett oktatási lehetőség formájában érkezett el: Kaliforniába utazott támogatással, és a Stanford Egyetemen elsajátíthatta Rachel Lotan módszerét. Hazatérte után pedig, 2001-ben kiterjesztették az egész tantestületre, és kezdetét vette a sikertörténet.

A gyerekek az országos kompetenciamérésen elérik az országos átlagot, matematikából pedig jobbak annál, sőt, a fővárosi iskolák átlagánál is. Közel 70 %-uk hátrányos helyzetű, főleg roma diák, mégis mindannyian továbbtanulnak, többségük szakközépiskolában, ahol le is érettségiznek. A gyerekek nehéz körülmények között nőnek fel: bár az iskola szinte minden szülőre is kihat, akik szintén változnak, amikor látják, hogy a gyerekük mennyire szeret iskolába járni, de még így is az átlagos család számára elképzelhetetlen nehézségekkel küzdenek a mindennapokban.

„Szívszorító látvány fogad olykor, ha családlátogatásra megyek. Egyetlen, alig fűtött szobában gyakran tízen, tizenketten alszanak, ágyon, matracon vagy földre terített ruhákon. S miközben kora reggel apja, anyja még az ágyban, meleg takaró alatt fekszik, s kisebb testvérei is ott szuszognak, az iskolás gyerek felkel, megmosdik, szépen felöltözik – arra az egy-két darab jobb ruhájára mindenki nagyon vigyáz – és elindul az iskolába. Egy átlagos családban, ahol reggel mindenki a gyerek körül sürög, noszogatja, ébresztgeti, szendvicset csomagol, teát főz, el se tudják képzelni, mekkora lelkierőre van szüksége abban a másik környezetben élő gyereknek, hogy egyáltalán eljöjjön az iskolába” – mondja az igazgató.

„Azzal is számoltunk, hogy a mi gyerekeink többsége otthon nem tanul: vagyis csak azt tudja, amit az órákon magába szív. A KIP-es órákon először is megtanítjuk kommunikálni a gyerekeket. Olyan szókincsük, érvelési gyakorlatuk lesz, amellyel önbizalmat szereznek, s bármikor, bármilyen közegben képesek megszólalni. Rádöbbennek, hogy a szegénység, az otthoni környezet, a származás, a bőrszín nem jelenti azt, hogy ők tehetségtelenek.” 

file5y44ojhc2k01cx6nu53l.jpg

Hogy csinálják?

A szókincs fejlesztése után a gyerekek táblajátékokat játszanak: go, sakk, dáma a leggyakoribbak. Ezek fejlesztik a logikus gondolkodást, a stratégiai képességeket. A tanárok akár saját maguk is el tudják készíteni a játékokat, néhány forint ráfordítással már fejleszthetőek a gyerekek készségei. Sokuk nyer országos versenyt, egy roma kislány pedig 2. helyezést ért már el a dáma Európa-bajnokságon.

Ezután jön az erős matematikai alapok elsajátítása, amire olyan jól figyelnek, hogy az iskola az országos kompetenciamérésen meghaladja nemcsak az országos átlagot, de még a fővárosi (!) átlagot is. A nyelvtanítás is erős: saját fejlesztésű e-learning módszerükkel, a Tabello programmal gyakorolhatnak a gyerekek, amellyel kimutathatón rövidebb ideig tart ugyanannyi tananyag megtanulása.

Az iskolát volt szerencsém meglátogatni néhány éve, és beülhettem az órákra is. A gyerekek az összes tanórának mindössze 20 %-ában tanulnak a módszer alapján, amely már bőven elég arra, hogy kb. fél év után a viselkedésük javuljon, és jobban kezdjenek érdeklődni. Innentől ugyanis már bevonva érzik magukat az órák történéseibe, míg a tanárok esetében 2-3 hónap, mire elkezdenek belejönni, és ők maguk is látják, hogy a munkájuknak hamarosan komoly eredménye lesz.

Mindezt csoportmunkával érik el. Az osztály kisebb csoportokban életszerű feladatokat old meg. Minden feladat nyílt végű, azaz mód van a többféle megoldásra. Mindenkinek van szerepe: a gyengébb teljesítményűekre is szükség van a megoldáshoz, azaz nem versengeni kell, hanem együttműködni: nem tudnak csak a jó tanulók érvényesülni (nekik viszont megmarad a lehetőség erre az órák 80 %-ában, ezért nem neheztelnek). Láttam például egy nyolcadikos roma lányt kémiából nagyon jó prezentációt tartani, amire még mindig emlékszem. Közben használnak tanulói laptopot, projektort, digitális táblát, amelyekhez pályázatok révén jutottak. A gyerekek láthatóan jól érzik magukat, bukás és igazolatlan hiányzás egyáltalán nem is jellemző náluk.

Eddig tíz másik iskola vette át a programjukat, például Budapesten a VI. és a IX. kerületben is. Utóbbi a programnak köszönheti, hogy nem zárták be, miután sok diák másik iskolát választott inkább. A módszer átvétele után viszont az elvándorlás megállt, és ismét teljes osztályokat tudtak indítani. A VI. kerületi iskola pedig rengeteg hátrányos helyzetű, és fegyelmi problémákkal küzdő gyereket oktatott, amíg szintén a KIP segítségével pozitívan nem változtak a dolgok (az iskola igazgatója azóta kitüntetést kapott az oktatási tárcától).

Jelenleg Miskolcon folytatják a program adaptálását, ahol szintén jelentős javulást várnak a programtól. Kovácsné dr. Nagy Emese részt vett a Geomatech programban is, amely matematikai és természettudományos tárgyakból segít tanároknak és diákoknak életszerű, használható e-learning anyagok fejlesztésével. A Miskolci Egyetem docenseként pedig a tanárképzésben is oktatja a módszert.

A gyerekek szerint:

„Amikor csoportban vagyunk, nem izgulok, mert tudom, hogy nem jegyre megy, hanem dicséret jár érte.”

„Az osztálytársaimmal szeretek együtt dolgozni. Az órákon szabadon fantáziálhatok.”

„Akartam okos lenni, de lusta voltam tanulni. Szeretek okosnak lenni, mert jó okosnak lenni. A sok tanár bácsi és néni sokat dolgozott vele, hogy okosok legyünk.”

„Van kitől segítséget kérni, és nincs kitől félni.”

„Szeretek ide járni, mert kedvesek a tanárok. Most van ugye továbbtanulás. Arra biztatnak, hogy mindenki azt az iskolát írja be elsőnek, ami lenni akar. Nagyon törődnek velünk. Szóval nem csak leadják az anyagot. Szeretnek minket.”

Mit mond egy tanár?

„Szerdán megtartottam első KIP-es órámat!! Szuper volt! Az osztályommal (7. o.) tartottam. Jelenleg ők az iskola »rémei«. Mi vagyunk a suli legnépesebb osztálya, több tanulási és magatartási zavarral küzdő gyerek van itt. Év elejétől kezdve csoportmunkában dolgozunk, és rendszeresek a közösségfejlesztő játékok is. A szerdai órám legnagyobb élménye, eredménye az volt, hogy azok a gyerekek, akik csoportmunkáról eddig hallani sem akartak, már a keddi földrajzóránkon is aktívan vettek részt. A szerdai KIP-es órán pedig mintha csoda történt volna, ők vállalták a beszámoló szerepét. Maga az óra nagyon jó volt. Nem hittem volna, hogy ilyen nagyszerűen oldják meg a gyerekek a feladataikat. A csoportmunkák esztétikusak, humorosak, szépek voltak. A csemetéim káromkodás nélkül, egymást meghallgatva dolgoztak. Sőt elismerték a másik csoport munkáját is!! Számomra az volt a legzavaróbb (a bent levő több kolléga szerint is), hogy nem kellettem a gyerekeknek. Önállóan dolgoztak! Már-már zavarban éreztem magam. Minimális segítséget persze adtam nekik. A munkát időben fejeztük be. Megbeszéltük, hogyan dolgoztak, hogyan érezték magukat, mi volt a probléma. Egy-egy egyéni feladatot is vissza tudtam kérdezni. A kollégáim beszámolói szerint, amióta ezzel a módszerrel tanítunk, javult a munkamorál, főleg azoknál a gyerekeknél látványosan, akiknek a magatartásával komoly gondok vannak. A »rémecskéim« ma úgy vártak az osztályfőnöki órát, hogy a termet kérés és veszekedés nélkül átrendezték, és csendben a székeiken ültek. Nem kellett becserkésznem őket a becsengetéskor az órára. Az órán egymást meghallgatva beszélgettünk! Más bolygóra kerültem? Ez az én osztályom? Teljesen fel vagyok dobódva! Be kell vallanom, már rég éreztem magam ilyen jól, mint tanár. A többi kollégám is hasonlóan vélekedik erről. Nem hittem volna, hogy ez a módszer ilyen rövid idő alatt is látványos változásokat eredményez. Mi ezt tapasztaltuk!”

A program hivatalos oldala: http://www.komplexinstrukcio.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=62&Itemid=102

Forrás: monsooninfo.blog
Kép: hejokereszturiskola.hu

Ez is érdekelhet

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.