Tüntetnek a tanárok 2.0. Elképzeltem egy országot…

…persze egy képzeletbelit. Ebben az országban történt egyszer, hogy az iskolásoknak, a kisiskolásoknak olyan vers került a könyvébe, hogy elolvassák és megértsék, aminek az értelmezéséről a felnőttek is hetekig vitáztak. Azt vágták a barátaik fejéhez, hogy funkcionális analfabéták, meg hasonlók.

Ebben a képzeletbeli országban fordult elő az is, hogy a számtan könyvben az 1 páros, a 2 pedig páratlan számként volt megjelölve.

Ez nagyon furcsa és szokatlan dolog volt ebben az országban mert itt csak okos emberek éltek. Aki olyasmit is tud mondani, hogy funkcionális analfabéta az biztosan nagyon okos. Csakhogy ezek az okos emberek már régóta úgy éltek ebben az országban, hogy tartozniuk kellett valahová.

Nem azért mert elő volt írva, hanem azért mert így szokták meg. Így alakult ki. És a megszokás nagyon erős dolog. Még az okosoknál is.
Ezért aztán amikor elég nagyok és okosak lettek eldöntötték, hogy az ország jobb-kezes vagy bal-kezes oldalára fognak állni. Így is tettek.
A jobb-kezesek innentől mindig jobbra, a bal-kezesek pedig mindig balra néztek. Annak ellenére, hogy mindegyik okos ember tudta, hogy így csak az egyik irányba lát mégse fordította el a tekintetét soha.

Így fordulhatott elő, hogy az iskolások, akik még minden irányba látnak, észrevették hogy az orruk előtt lévő könyvben hibák vannak. Ez dícséretes dolog volt, és meglehetősen nehéz is, mert annyi könyvük volt szegényeknek, hogy minden reggel görnyedeztek a sok okosság súlya alatt amíg beértek az iskolába.
Ezt az okosok persze sokáig nem láthatták, mert a gyerekek mindig előttük lépdeltek.

Szóltak ezek a szemfüles gyerekek egy néhány okos embernek – akik között volt jobbra és balra néző egyaránt – hogy egy kicsit nézzenek előre, mert akkor olyasmit is észre fognak venni, amit a többiek nem. És valóban sok mindent észre is vettek. A baj csak az volt, hogy kevesen voltak.

Ezért aztán szokatlan dolgot műveltek. Leírták azt, hogy mit láttak középen, az orruk előtt. Kerítettek egy hatalmas nagy papírt és felírták a jobb szélére majd pedig a bal szélére is ugyan azt a szöveget. „HA AZ ORROD ELÉ NÉZEL LÁTNI FOGOD….”- és leírták amit láttak.

Így tudomást szerzett mindenki ebben a két irányba néző okos országban, hogy mit is látnak azok az okosok akik az orruk elé is néznek.

A baj csak az volt, hogy a jobbra nézők úgy gondolták, bizonyára balra nézők beszélték rá azt a kis csoportot, hogy nézzenek középre. Ebben az esetben pedig, ki tudja, talán nincs is semmi látnivaló középen.
No persze a balra nézők sem hagyták magukat és rögtön el is határozták, hogy most aztán az összes jobbra nézőt megtanítják balra nézni.

És mivel mindenki nagyon okos volt, ezért válogatott eszközökkel próbálták jobb belátásra bírni a másik oldalt. Mindenki szövetségest keresett és talált.
Lassan de biztosan, ahogy ebben az okos országban lenni szokott, felsorakozott a két ellentétes oldal. A megszokás hatalma.

Közben a rengeteg gyerek és a velük törődő, orruk elé nézők maroknyi csoportja tétován tekingetett hol jobbra, hol balra.

Nem értették, miként lehet az, hogy a kezükben szorongatott hatalmas papír feliratait rengetegen nézik,de mégis kevesen értik.
Nem értették, hogy a megszokás hatalma miként lehet nagyobb, mint a gyerekek szeretete.
Nem értették, hogy ezen mit nem lehet érteni!
Csak annyi lenne a feladat, hogy félretéve a megszokásokat, nézni kellene és látni.

Jobbra, balra és középre az orruk elé!
EGYSZERRE!