Kis magyar (anti)turizmus

Magyarországon örvendetesen fejlődik a belföldi turizmus.
Százezrek kelnek útra egy-egy hosszú hétvégén, hogy kihasználják a hazai szolgáltatók ajánlatait és élvezzék a barátságos vendéglátást. A turizmushoz szokott területeken a kedvesség már zsigeri reakció a helyi lakosok részéről is. Tudják, hogy szűkebb környezetük fejlődése és szépülése szorosan összefügg a hozzájuk látogató turisták számával.
Ezért szokatlan, ha váratlanul ordító bunkósággal találkozik az ember ilyen helyeken.

turizmus,tiszamogyorósi komp

A tiszamogyorósi komp melletti kempingből üres kannával zavarták el a gyerekeket, pedig csak néhány liter csapvizet kértek.

Sajnos néha előfordul.
Megnevezni pedig azért kell, hogy még az írmagja is eltűnjön a hasonló jelenségeknek.

Két kirívó esetet osztunk meg, amelyeket nem csak hallomásból ismerünk.

Időnként összeáll egy baráti társaság, hogy túrakenukba ülve természetes vizeink egyikét-másikát barangolja be, amúgy sátorosan, nomádosan.
Az eltelt évek alatt felejthetetlen emlékek sokasága gazdagította a vízi túra minden résztvevőjét. Gyönyörű tájakkal és kedves, segítőkész emberekkel ismerkedtek meg akik szükség esetén szállással, ennivalóval és emlékezetes történetekkel traktálták a vándorokat.

Tiszamogyorós azonban kivétel, mert csak két kellemetlen emlék idézhető fel vele kapcsolatban.
Az egyik csak sajnálatos a másik viszont, amely a parti kempinghez köthető felháborító, a primitív bunkóság netovábbja.

A sajnálatos emlék az volt, hogy a sátraikban békésen alvó túrázókat a Tiszamogyorós alatti homokzátonyon éjszaka kirabolták. A kirabolt társaságban gyerekek is voltak, akiknek a ruhájuk, nélkülözhetetlen alvós plüss-állatkájuk, a teljes élelmiszerkészlet és sok más dolog is a rablók zsákmányává vált.
A túrát akkor félidőben, keserű szájízzel és gyerekzokogás kíséretében  kellett kényszerűen megszakítani.

Néhány éve egy forró vasárnapon ismét azon a vidéken szelték a túrakenuk a Tisza hullámait és kikötöttek a tiszamogyorósi kompnál, hogy a parti gólyalábas kis boltnál az innivaló készletek némi utánpótlást nyerjenek. Mivel a kis bolt “eltűnt” – rossz helyen keresték – ezért komptól talán 100 méterre lévő Tisza-parti kempingben próbáltak némi hűtött innivalóhoz és felvilágosításhoz jutni.

Egy középkorú hölgy viharzott elő a hideg italokat árusító büfépult környékéről és megállította a vízpart felől (nem ez a főbejárat) a kemping területére lépő vándorokat.

Ellentmondást nem tűrő hangon közölte, hogy itt ő a vezető és idegeneket nem szolgálnak ki semmivel, csak a kemping lakóit.

Azt mondta, a parti boltot kell felkeresni, ott lehet minden szükséges dolgot megvenni.
Azt persze elfelejtette közölni, hogy vasárnap lévén a bolt zárva van.

A forróságtól eltikkadt csapat két tizenéves tagját küldték vissza a tiszamogyorósi kempingbe egy-egy ötliteres műanyag kannával, hogy csapvizet hozzanak benne, ha már a hűtött ital tiltott gyümölcs az idegenek számára.
( A felső Tiszának ezen a részein népszerűsítenék a vízi és kerékpáros turizmust, de vizet nehézkes szerezni. A nyomókutak karjai le vannak szerelve, mert “túl sok vizet nyomnának ki” a helyi lakosok!!!)
A két gyerek üres kannával és könnyes szemmel érkezett vissza. Az előbb említett kempinges asszonyság minősíthetetlenül üvöltözve zavarta el a  gyerekeket. Egy csepp vizet sem engedhettek a csapból.

Sajnált tőlük 10 liter csapvizet.
Milyen ember az ilyen?
Vendéglátóként minősíthetetlen, emberileg nulla alá.
Tiszamogyoróson a komp melletti kempinget azóta a társaság egyetlen tagja sem ajánlotta senkinek megállóként.

A másik eset a napokban történt a Tisza-tó gátján, Abádszalóktól nem túl messze.

Az elmúlt években megtörtént fejlesztéseknek köszönhetően mára a Tisza-tó, a gáton épült úton körbe karikázható. A bringások nagy örömére ezt az utat kimondottan rájuk gondolva, őket ide csalogatva építették és bár néha feltűnik egy-egy autó is – akik kizárólag gáthajtási engedély birtokában használhatják – a kocsi forgalom elenyészőnek mondható.
Élnek is sokan a bicajozás adta lehetőséggel, hiszen a gáton tekerve jó rálátás nyílik a Tisza-tó elbűvölő vízi világára, az uszadék fán ücsörgő bakcsótól, a gémeken és szárcsa családon át a nap fényében aranyosan sárgálló tündérfátyol mezőkig.

Békésen biciklizik a gáton egy középkorú nő és egy tizenéves gyerek.
Szombat délután ellenére üres a gát. Nincs más biciklis a látóhatáron.

Lassan mennek, hogy mellettük bóklászó kis fehér kutyájuknak, ne nagyon kelljen futnia. Most fürdött a kutyus és azért bóklászik a kerékpár mellett, hogy a bundájából kicsit kicsöpögjön a víz mielőtt visszaül a biciklin lévő kosarába. Gyakorlott utazó. Sok száz kilométeren át lobogtatta már fülét a szél
kosarában utazva. Többször megkerülte már a Tisza-tavat is.

Gazdája a környék szerelmese. Sok éve visszatérő vendég és általa rengeteg új rajongója lett a Tisza-tónak.

Mögöttük erősödő motorhanggal feltűnik egy sötét színű autó, egy fekete Suzuki. Elég tempósan halad. Fiatal vezetőjén kívül egy nő és kisgyerek utazik benne.

A biciklizős nő és a gyerek megállnak, a kutyát behívják és lehúzódnak az út két oldalára, hogy szabad utat engedjenek az autósnak. A fekete autó megáll mellettük.

“Milyen rendes” – gondolja a nő – “biztos elnézést kér, hogy ilyen közel ment a kutyához”.
“Hát maguk meg mi a fenét csinálnak? Nem tudják hogy kell normálisan megállni?” – kiabál ki megdöbbentően modortalan stílusban a lehúzott ablakon át a fiatal sofőr.
“Miért nem lassít, ha látja, hogy biciklis meg kutya van maga előtt, és egyáltalán van magának gáthajtási engedélye?” – kérdezi első meglepetéséből magához térve az asszony.
“Persze, hogy van. Én vagyok a gátőr.”
“Akkor meg pláne tudnia kell, hogy ezt az utat főleg biciklisek, turisták használják és nem illik a nyakukra hajtani, még egy gátőrnek sem, üvöltözni meg még kevésbé. Ez egy idegenforgalmi hely, ami nyáron a hozzánk hasonló turistákból él. Alapvetően maga is.” –
“Én ide dolgozni járok és nem bohóckodni, mint maguk.” – így az ifjú gátőr.

A nő éppen kikérte volna magának ezt a hangnemet, amikor a beszélgetés ezen a ponton hirtelen befejeződött, mert a gátőr fickósan a gázpedálra taposva, maga mögé porfelhőt zúdítva elviharzott.

A nőt nem lehet onnan elüldözni, mert az érthetetlen, ok nélküli bunkósággal szemben számtalan szép élménye van a mérleg másik serpenyőjében, de ha ez egy olyan biciklis párral történik akik először járnak arra, nem biztos, hogy valaha is visszakívánkoznak.
(Mint kiderült ifjú gátőrünk turistaüldöző modorára nem ez volt az első panasz.)

Néhány hasonló közjáték, számtalan helyi idegenforgalomra épülő vállalkozás, vendéglátó és szállásadó évek alatt elért eredményét és munkáját képes pillanatok alatt tönkretenni.

A biciklis nő akár egy nagy idegenforgalmi iroda “felderítője” is lehetett volna, vagy egy közösségi oldalas véleményvezér, vagy…

Tudomásul kell venni és meg kell tanulni – tanítani -, hogy a vendéglátás nem ér véget az étterem, kikötő vagy szálláshely kijáratánál. A vendéglátás és az idegenforgalom kiszolgálása sokkal inkább egy attitűd, amely az érintett közösség kollektív munkáját igényli.
Mindenkiét.
Csak venni kell a fáradtságot és megnézni, megismerni, meghonosítani a jó példákat. Szerencsére itthon is egyre több a követhető minta.

Ez is érdekelhet

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.